22.

Nem tudtam hol vagyok, egyszerűen csak lebegtem a semmiben. Sötét volt mindenhol, mintha belső énemet tükrözte volna. Nagy, sötét, rideg hely, ahol egyedül vagyok és ez megrémisztett. Pillantgattam jobbra, s balra, de nem találtam kiutat, csak a kietlen feketeség, ami lelkemig elhatolt, azt hittem belepusztulok ebbe az érzésbe.
Vajon mióta lehetek itt? Összefolyt minden pillanat, perc, óra, nap, hónap és évek. Talán örökre itt ragadtam. Arra lettem ítélve, hogy végig a saját magam szörnyű belső lényében legyek. Nem emlékszem mi miatt juthattam ide, miért vagyok itt. Kilétemet sem tudtam, hogy ki vagyok, egy emlékfoszlány sem maradt amibe kapaszkodhatnék. Mindenben csak a gyengítő környezetemre támaszkodhattam, - ami majdnem elnyelt -, és kevéske kétségbeesett gondolataimra. Aztán, mint ködös reggelen a lámpa fénye, úgy láttam meg én is a sötétségben a halovány világosságot. Követni akartam, felé menni, nem tudtam hogyan tehettem volna meg ezt, de nem is kellett, hisz, mintha valami láthatatlan erő húzott volna irányába. Repültem. Alig vártam hogy kijussak innen, a saját magam gyötrő belsejéből.
A fény erőssége egyre csak nőtt, nem tudtam mire lelhetek ott, Minden egyre jobban tündökölt, ellepett a világosság és mindent már a fény uralt.
Elkezdtem érezni, tapinthatóvá vált a környezetem. Egész testemet puhaság vette körül. Ujjaimat óvatosan mozdítottam meg, az egész olyan furcsa volt. Ismerős ismeretlen. Ezzel tudnám jellemezni.
Szempilláim remegve indultak meg feljebb és immár nyitott szemmel néztem körül. A magát kínáló gyönyörű fehér fény helyett mégis csak sötét volt az egész helységben. De végre éreztem.
Ismerős volt a hely ahol ébredtem.
Felkeltem, megindultam valamerre automatikusan. Kinyitva az ajtót, egy folyosóra kerültem, rögtön az ajtó nélküli kis szobába mentem. Nem volt ott senki, csak egy lány az ágyban fekve. Mellé sétáltam, nem tudom miért akartam annyira megszemlélni őt. Gyönyörű volt, ahogy ott feküdt, szempillái megremegtek, halkan szuszogott, haja selyemfinomsággal terült el a párnán. Mire észrevettem volna, már a kezem hozzá is ért pirosas arcához, ami finoman simult a tenyerembe. Ki ő akihez így vágyódom, hogy olyan érzéseket hoz ki belőlem, amiket még én sem ismerek.
Pont volt egy szék a lány ágya mellett, amint befejeztem arca simogatását, leültem és csak figyeltem. Közben emlékek leptek el.

☁☁☁

-Siess! - intett nekem egyet Louis, épp egy buliba tartottunk a város fő vámpírbárjába.
Mindig ide jártunk el, főleg a hasonszőrű társaság miatt, de nem igazán az volt a jó, hogy nem éreztem magam egyedül a világban szörnyetegként, hanem mert egy kicsit kikapcsolódhattam, hogy leereszthetem a védelmet, nyugodtan kiengedhetem a fogaimat, nem szól érte senki. Persze egy elcseszett helynek is mondható, a sok ketrecben táncoló hölgyemény miatt, akik kéjesen és kicsit sem ártatlanul dörzsölték testüket a fémnek. Persze emberek is voltak itt, mi másért, mint hogy a testükben csörgedező élénk piros színű folyadékot árulják. Nem tudom hogy képesek ilyen mélyre süllyedni, habár megkönnyítik a dolgunk és mégis csak jobb ha önként ajánlja magát.
Le akartam szokni, de ez olyan mint az emberek számára a sok finom csokoládé, vagy chips, egyszerűen képtelen vagy nélküle élni, a zöldségek és gyümölcsök mellett is dönthetnének, mint én az emberi vérrel, választhatnám az állatokét, mint sok szerencsétlen fajtársam, de képtelen vagyok rá, olyan erőt ad, ami felülmúl mindent.
-Hé haver! - rángatta meg a karomat Louis - Itt vagy egyáltalán?
Ijedten néztem rá, teljesen elvesztem a gondolataimban, hogy a förtelmes környezetemet és magamat elemezzem.
-Hát persze - feleltem, közben haladtunk a szokásos helyünkre, ahonnan az egész kóceráj szinte látható és mindent fentről meg tudunk figyelni. Sosem voltunk azok a bulizós személyek, inkább csak jó volt kicsit kimozdulni és elengedni.
-És lélekben is? - mosolyodott el.
Én is mosolyra húztam a szám. A lépcsőn haladtunk felfelé, fent a középpontban el is foglaltuk a helyünket, majd megjelent a kiszolgáló lány teljesen kimázolva a jól megszokott italunkkal, mindig vodka tonikkal kezdünk. Alapból a tonik nagyon keserű, ezért nem is szeretem, de a finom vodka elveszi a kesernyés ízét és sokkal jobb.
-Megint itt? - kérdezte a szerinte legszexibb hangon a lány.
Louis kifejezetten utálja őt, pedig tudja hogy belé van zúgva, mondjuk ezt aki külső szemmel látja az is biztos rögtön tudná. Lou azonnal a másik irányba fordult és egy ismerőssel kezdett párbeszédet folytatni.
Én csak elvigyorodtam és megráztam a fejem, rájöttem hogy Louis sosem változik, mindig ellenszenves lesz minden nővel. Jó, ezzel a tyúkkal én sem álltam volna le. Kurvákból is van ízlésem. Csak az érdekelt mikor hagy fel ezzel a lány, nagyon hajt rá, eddig eredménytelenül, sosem értem meg a nők logikáját.
Megérkezett a második kör, frissen csapolt emberi vér. Valahogy itt szeretem a legjobban, nem tudom mit tesznek vele, de mindig finom. Louis felé fordultam, aki épp most kortyolt bele a saját italába és elismerően bólogatott.
-Hogy lesz ilyen finom? - kérdeztem meg, gondolom Louis is ezen morfondírozott.
Végül az eddigi csevegő partnere szólalt meg, egy nagyobb darab, idős hapsi.
-Különleges módszereik vannak, beszereznek embereket akik szép pénz fejében sok mindenre képesek. Ennek a vérnek narancsos aromája van, akkor azt az illetőt egy hétig végig naranccsal etették, majd adott mennyiségű vért szedtek tőle. Attól függ mikor milyen aromával kísérleteznek éppen - válaszolta meg a kérdést.
-Otthonra is kéne ilyen - nevetett fel Lou.
Felálltam, megveregettem Louis vállát, majd ott hagytam őket az asztalnál és a korláthoz mentem a pohárral a kezemben és aprókat kortyolva figyeltem a lenti tömeget. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ami rögtön arra kéztett hogy a bejárati ajtóra nézzek, épp akkor lépett be egy lány. Valahogy kitűnt a többi közül, mintha nem is ember lenne és nem is vámpír, de ha jól láttam ezt senki nem észlelte körülötte. Minden mozdulatát lestem, mintha valója megkövetelte volna a tekintetem. Különleges darab - mosolyodtam el magamban.
A bárpulthoz ment, átpréselve magát a tömegen, nem ivott alkoholt. Már nagyon furának tűnt, akar valamit ha nem akarja leinni magát. Nyilván nem tűnt olyannak mint aki vért adni készül, már nagyon kíváncsivá tett.
Miután lehajtotta az italt, táncolni kezdett, bár láttam, hogy kissé idegennek érzi magát ebben a környezetben. Nem messze tőle, alakok közeledtek felé. Szemem összeszűkítve lestem, tudom hogy őt nézték ki, nyilván kitűnt, hogy nem vámpír és ha nem is ember, talán még különlegesebb a vére.
Gyorsan lehajtottam az italt, letettem az asztalunkra, majd tovább mentem.
Louis felvont szemöldökkel nézett rám ahogy elmentem mellette, de nem kérdezett rá furcsa viselkedésemre.
Mire leértem, már nem láttam a lányt se, sem a két vámpírt. Számba vettem a lehetőségeket, hogy melyik úton mehettek ki. Nyilván a hátsó kijáraton, útközben megtaláltam az elhagyott táskáját, felvettem azt, ami egy pisztolyt rejtett, nyilvánvaló volt a célja hogy miért is jött ide, csak kicsit ügyetlen még, nem rögtön egy vámpírokkal teli helyen kéne szaglászni a vérszívók után. Szellemként suhantam ki arra, nagy hanggal csaptam ki az ajtót és a két vámpírra néztem vörösen izzó tekintettel.
A lány a falnak volt szegezve és földön feküdt, hangosan zihált.
Abszolút kezdőknek néztek ki a vámpírok, nemrég változhattak át, amikor megpillantottak láttam rajtuk az ijedt tekintetet.
-Ő velem van! - jelentettem ki, mintha eddig nem tisztázódott volna mit is akarok, hogy húzzanak végre el innen.
Nem tudom, hogy miért segítettem a lánynak, ösztönösen cselekedtem, ha gondolkodtam volna, talán nem így tettem volna.
-Szerintem húzzunk innen! - s egy pillantás alatt eltűnt a két vérszívó, mintha ott sem lettek volna.
Most volt alkalmam végig nézni a barna szépségen. Bőre igazán világos, hosszú barna haja hullámokban omlott vállára, a rajta lévő csinos ruha kellőképpen emelte ki előnyeit. Szemeiben nem láttam félelmet, ami némiképp meg is lepett, inkább volt kíváncsi.
Tekintete igazán kihívó volt, pláne hogy tetőtől talpig végig mért, amitől ajkai kissé elnyíltak. Rögtön huncut mosolyra ösztönzött ezzel a cselekedetével, ő meg félre nézett és arca kissé pirosas árnyalatot vett fel.
De mint eddig is, most is meglepett. Gyorsan talpra ugrott és támadópozícióba helyezkedett.
-Mit akarsz tőlem? - faggatott.
Fekete szövetkabátom zsebébe bújtattam kezeim és még mindig ajkaimon volt az a letörölhetetlen mosoly.
-Komolyan azt hiszed, hogy meg tudnál támadni? A táskádban található fegyverek nélkül alig érsz valamit - jegyeztem meg szarkasztikusan.
Dühtől telve szorította össze állkapcsát és rám pillantott.
-Elég erős vagyok, nem kell lekezelni! - fakadt ki.
Kicsi a bors, de erős, szokták mondani. Csupa meglepetés ez a lány, megmosolyogtatott.
-Szerintem inkább örülj, hogy megmentettelek és nem lettél vámpírvacsi!
-És mit akarsz? Gondolom vársz valamit cserébe!
-Semmi ilyenről nincs szó gyönyörűm!
-Ne nevezz gyönyörűmnek!
Egy halk mosoly kíséretében hátat fordítottam neki és elindultam visszafelé.
-Nem mehetsz el, még nem végeztünk! - kiáltott utánam.
Egy pillanatra megtorpantam.
-Mára igen, majd legközelebb folytatjuk gyönyörűm! - s tovább mentem ott hagyva őt, tudtam hogy még találkozni fogunk.

Sziasztok!
Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak! Tudom, hogy nagyon sokat késtem és ez főleg a lustaságomnak tudható be, meg kissé az iskolának is, sajnálom. Remélem tetszett ez a rész, kérlek osszátok meg a véleményeteket kommentbe! Sok-sok ajándékot nektek, az itallal vigyázzatok, ha szilveszterig nem írnék, akkor előre is boldog új évet! Legyetek rosszak!

Cat.xoxo